Albert Schweitzer

 

“Két tapasztalat árnyékolja be életemet: az egyik az, hogy a világ érthetetlenül titokzatos és gyötrelmes; a másik pedig, hogy az emberiség szellemi hanyatlásának korszakában születtem. Akkor találtam meg létem célját és értelmét, amikor felismertem az élet tiszteletének elvét, amely magában foglalja az erkölcsi világigenlést. Ez az én álláspontom, s ezért – az embereket rávezetvén arra, hogy önmagukról elgondolkodjanak, elmélyültebbé és jobbá tételükön szeretnék munkálkodni. Szemben állok a korszellemmel, mert az mélységesen megveti a gondolkodást.” (Albert Schweitzer: Életem és gondolataim) (cultura.hu)

Az egész emberiségért dolgozó utolsó polihisztorok egyike, Albert Schweitzer, a Nobel-békedíjas német humanista, orgonaművész, orvos-misszionárius, teológus és filozófus 146 évvel ezelőtt született ezen a napon.

Még húszéves sem volt, amikor elhatározta, hogy élete első harminc évét a tudománynak és a művészetnek, további életidejét az emberiség szolgálatának szenteli. Zenei tanulmányai mellett filozófiai és teológiai doktorátust szerzett. Amikor 29 éves korában tudomást szerzett arról, hogy Francia Egyenlítői Afrikában, a mai Gabonban orvoshiány van, beiratkozott az orvosi karra, majd 1913-ban, három diplomával a tarsolyában, feleségével az oldalán elhajózott Gabonba. Legfontosabb poggyásza egy orgonapedálos kis zongora volt. A trópusokon elsősorban a lepra és az álomkór gyógyítására törekedett őserdei kis kórházában. Német állampolgársága miatt az első világháború kitörésekor házi őrizetbe vették, majd 1917-ben feleségével együtt kitoloncolták és Franciaországba internálták őket. A háború végén megkapta a francia állampolgárságot, és visszatérhetett az immár Franciaországhoz csatolt Elzászba. Újra a strasbourgi Szent Miklós-templom lelkésze lett, orvosként dolgozott, közben Európa-szerte előadásokat és hangversenyeket tartott, hogy pénzt szerezzen őserdei kórháza újjáépítéséhez és fenntartásához. 1924-ben tért vissza a gaboni Lambarénébe, az őserdőben tamtamdobok adták hírül: ismét itt van a fehér doktor. Munkáját világszerte egyre többen támogatták, kórházában sok kitűnő orvos dolgozott. Schweitzer gyakran visszatért Európába, hogy előadásokat tartson, és orgonakoncerteket adjon, de 1939 és 1948 között az újabb világháború miatt Lambarénében maradt. A béke és a fegyverkezés, a nukleáris háború kérdéseiben is szót emelt.

Humanitárius munkásságáért 1952-ben Nobel-békedíjat kapott, a kitüntetéssel járó összegből telepet hozott létre a leprások számára. A "Nagy Fehér Varázsló" - ahogy Gabonban nevezték úgy vélte, hogy a technika fejlődése a 19. század közepétől párhuzamosan haladt az erkölcsök hanyatlásával. Véleménye szerint a technikai fejlődés árnyoldalait, embertelen hatásait csak a magas etikai kultúra egyenlítheti ki, csak ez akadályozhatja meg, hogy technikai hatalmunkat önmagunk és embertársaink ellen fordítsuk; az emberiséget csak egy etikai reneszánsz mentheti meg. Etikájához - a hindukéhoz hasonlóan - hozzátartozott minden élet, az állati és növényi lét tisztelete is. Életét több film is feldolgozta, legutóbb 2009-ben az Albert Schweitzer - Egy élet Afrikáért című német-dél-afrikai alkotás. (mult-kor.hu)

Rövid bemutató  a filmről: