1999 óta február 21-én az UNESCO az
anyanyelv nemzetközi napját ünnepli. A kulturális és nyelvi sokszínűség
kiemelten fontos a fenntartható társadalmakhoz. A békére vonatkozó megbízatása
keretein belül azon dolgozik, hogy megőrizze a kultúrák és nyelvek különbözőségét,
melyek segítik a toleranciát és a mások iránti tiszteletet.
A Földön több mint 6000 nyelvet beszélnek,
ezeknek körülbelül a fele veszélyben van. Egy nyelv utolsó beszélőjének halála
után a nyelv felelevenítése nagyon nehéz, ezért egy nyelvet akkor minősítenek
veszélyeztetettnek, amikor a beszélők száma százezer alá csökken. A nyelvek
kihalásának folyamata megállíthatatlannak tűnik, az UNESCO ezért tartotta
feladatának, hogy ráirányítsa a világ figyelmét erre jelenségre.
Ahogy egyre több nyelv tűnik el, a nyelvi sokféleség egyre fenyegetettebb helyzetbe kerül. Világszerte a lakosság 40 százaléka nem fér hozzá az oktatáshoz olyan nyelven, amelyet beszél vagy ért. (unesco.hu)
De
hát miért is van annyiféle nyelv a világon? A költő csak néz és csodálkozik.
Nem, nem gondol a nyelvek kialakulásának oly homályos őstörténetére (vagy
élettanára? lélektanára, filozófiájára?), csak a saját mesterségére gondol.
Hiszen ő – a versíró – érzi legerősebben a nyelvvel élők között egy-egy
kifejezés másképp-nem-lehet-jét, mozdíthatatlan evidenciáját, szavakba
horgonyzottságát. Mindig újra kínos tapasztalat rájönnie, hogy a költői
evidencia anyanyelvi határig tart. Mért is hívhatják az asztalt table-nak, ha
asztalnak hívják? Mért hívhatják másképp a hattyút, a vért, a jobbra csavaró
borkősavat? Hány nyelv férhet el az emberiség tudatában? Vagy ne kérdezzük ezt?
Ne kérdezzük, hogy hány angyal férhet el egy tű hegyén?
Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és a lélekről című írásában a magyar anyanyelvhez fűződő kapcsolatát fogalmazza meg:
Magyarul: Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magyar vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok. (jelesnapok)