A botanika és mineralógia úttörő kutatója,
KITAIBEL PÁL (Nagymarton, 1757. febr. 3. – Pest, 1817. dec. 13.) a pesti
egyetemen orvosdoktori oklevelet szerzett, de orvoslással sem a gyakorlatban,
sem elméletben soha többé nem foglalkozott. Viszont még hallgató korában,
1784-ben tanársegédként alkalmazták a kémiai és botanikai tanszéken. 1810-ben,
a két tudományág szétválasztása során a botanika tanszékvezető professzora
lett. Tevékenysége azonban nem korlátozódott a növényvilágra; sokoldalú
kutatómunkát fejtett ki.
A magyar flóra kutatásában érte el
legnagyobb eredményeit. Az egyetemi botanikus kert igazgatójaként gyarapította,
rendszerezte a növényállományt és megalapította, majd saját gyűjtésű
növényekkel gazdagította a tanszék herbáriumát. Kormányzati megbízásból 1792 és
1816 között gyűjtőútjain – Erdély kivételével – bejárta az egész országot;
több, mint 20 000 kilométernyi utat tett meg. 1795-ben ismerkedett meg
Waldstein Ferenc gróffal, aki munkatársa, barátja, anyagi támogatója lett. Neki
köszönhető, hogy 1799 és 1812 között Bécsben latinul, három díszes kötetben, 280
színes rézmetszettel illusztrálva megjelenhetett Kitaibel főműve, a
Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae, azaz a Magyarországon
fellelhető növényritkaságok képes ismertetője.
könyvtárban bele is lapozhatsz.
Kitaibel országjárásai közben ásványokat
is gyűjtött, és mint kiváló kémikus ásványanalizáltatta azokat.
Az 1810. évi móri földrengést Tomcsányi
Ádám fizikaprofesszorral tanulmányozta; észleléseiket is közösen publikálták
Dissertatio de terrae motu című munkájukban 1814-ben. Ez a mű az első hazai
földrengés-monográfia és a világ első földrengési térképét tartalmazza, ahol a
szerzők a nemzetközi szakirodalomban elsőként alkalmazták az úgynevezett
izoszeiszta vonalakat.
E
kötetet szintén megtalálod library.hungaricana oldalán.
Életéről olvashatsza jelesnapok oldalon kívül a könyvtárunkban megtalálható Magyar Tudóslexikonban .