Kosztolányi Dezső a következőt írta:
„Magyarul: Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek,
gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem
külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb
annál is, hogy magyar vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem
van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az
egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta sokszor
gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” (Ábécé
a nyelvről és a lélekről)
Nemes Nagy Ágnes költőként teszi fel
a kérdést: „De hát miért is van annyiféle
nyelv a világon? A költő csak néz és csodálkozik. Nem, nem gondol a nyelvek
kialakulásának oly homályos őstörténetére (vagy élettanára? lélektanára,
filozófiájára?), csak a saját mesterségére gondol. Hiszen ő – a versíró – érzi
legerősebben a nyelvvel élők között egy-egy kifejezés másképp-nem-lehet-jét,
mozdíthatatlan evidenciáját, szavakba horgonyzottságát. Mindig újra kínos
tapasztalat rájönnie, hogy a költői evidencia anyanyelvi határig tart. Mért is
hívhatják az asztalt table-nak, ha asztalnak hívják? Mért hívhatják másképp a
hattyút, a vért, a jobbra csavaró borkősavat? Hány nyelv férhet el az emberiség
tudatában? Vagy ne kérdezzük ezt? Ne kérdezzük, hogy hány angyal férhet el egy
tű hegyén? „ (Anyanyelv)
Végül Sütő Andrást idézem: „ Ha szavainak számát nézem: Arany János Nagyszalontán állítólag huszonháromezret kapott; szegényebb házból József Attila majdnem ugyanannyit. El is számolt vele mindkettő becsületesen. Az utolsó névelőig. Azzal is, ami egyiknek a torkában rekedt, másiknak a vérébe fulladt a vonatkerekek alatt. Engedjétek hozzám jönni a szavakat…”